Nemrég találkoztam egy nagyon helyes sráccal. Találkozgattunk,
kávéztunk, söröztünk, minden, ami kell. Ismerkedtünk egymással. Aztán komolyra
fordult a dolog és áthívott magához. Együtt vagyunk és minden rendben. De én
nem lakom a városban, egyszerűbb, ha mindig én alszom nála. Így tovább alhatunk
másnap és közelebb van mindkettőnk munkahelye, illetve egyeteme is. Pest
határán lakom a szüleimmel, ő pedig egy kis lakást bérel. Kicsi, de a sajátja. Nem
zavar minket senki, elengedhetjük magunkat ott. Nálunk ott vannak a szüleim, ha
kilépünk a szobámból, rendbe kell szednünk magunkat; reggel álmosan nem lehet
csak úgy kicsoszogni a mosdóba, vagy elmászni nagy nehezen a kávéfőzőig. Fel kell
öltözni, rendbe szedni magunkat, elvégre a szüleim és bátyám is a lakásban
vannak. Ez kis feszültséggel jár, hisz a meghitt pillanatokat percek alatt
elronthatja egy zavart kopogás, hogy kész a vacsora, kint van az asztalon, ha kérünk
vagy ilyesmi. Nem filmezhetünk a nagyszobában, hisz –bár próbálnak
láthatatlanok lenni – ott vannak a családtagjaim is. A kettesben tervezett
filmezés helyett rögtön öten leszünk, az összebújás nem az igazi. És persze
arról még nem is beszéltem, hogy ha áthívok valakit, az már azzal is együtt
jár, hogy bemutatom a szüleimnek, ami pedig mérföldkőnek számít egy
kapcsolatban.
Szóval sosem jön át. Mindig én megyek.
De most megtaláltam a tökéletes megoldást! Áthívom, de nem
hozzánk, hanem egy másik lakásba! Ami csak a miénk, csak nekünk van, kötelezően
csatolt család nélkül. Emellett pedig egy különleges élmény mindkettőnknek.
Izgalmas, kalandos, különleges és még praktikus is. Probléma megoldva, család
kizárva!